Kárpátalja: Túl a szolidaritáson

A mindennapossá vált „migrációs” hírek mellett örömmel véltem felfedezni a hírekben, hogy Kolozsvári Magyar Napok egyik fő témája Kárpátalja volt, és annak is nagyon örültem, hogy Németh Zsolt az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke a nyitógálán kijelentette, hogy Kárpátaljának nagy szüksége van az ilyen jellegű szolidaritásra. Egyetértek.

Kárpátaljai tehetségek kiállítás megnyitója az Óbudai egyetemen. Kárpátaljai tehetségek kiállítás megnyitója az Óbudai egyetemen. Én magam nyolc éve ismertem meg - az egyetlen Európai Unión kívül rekedt - egykori nemzetrészünket, amikor kárpátaljai képzőművész barátaimmal megalapítottuk a Kárpátok Művészeti és Kulturális Egyesületet. Azóta jártam sok helyén, településén, hegyein, folyópartjain. Megcsodáltam a Magyar Királyság, illetve a Monarchia időszakában létrehozott várakat, várkastélyokat, templomokat, középületeket, várromokat. Megismertem az évszázados múltú kárpátaljai képző- és iparművészet egykori és jelenlegi alkotóit, illetve alkotásait, amelyek az egyetemes magyar művészet szerves részét képezik.

Számos kárpátaljai plain air festészeti tábor életébe és munkájába tekinthettem be lenyűgöző szépségű tájakon, szokták mondani olyan helyeken is, ahová az „egyszerű utazó soha nem juthat el”, és sok érdekes emberrel beszélgettem az ottani elmaradhatatlan vodka mellett, civil emberként, vagy civil szervezet képviselőjeként.

Ezen tevékenységemnek köszönhetően ismerhettem meg a leghíresebb kárpátaljaiak, a Perényeik egyik leszármazottját, a ma már bajor orvosprofesszor Franz Szabadot, azaz Szabad Ferencet. Életem egyik legnagyobb élménye, hogy sikerült megtalálnunk Franz Szabad szülőházát a Perényiek városában, Nagyszőlősön, és öreg barátom 69 év után újra hazatalált 2013-ban, amely útjára elkísérte közös barátunk, Thomas Habermann, a bajor CSU parlamenti képviselője, megyei vezető.

Lélekemelő, szép és csodálatos dolgok ezek, azonban néhány éve már látom az árnyoldalát is az ottani dolgoknak. Kezdve a magyar műemlékek (templomok, várak, kastélyok, középületek) állagának fokozatos és gyorsuló leromlásától, vagy a szórványmagyarság és egyáltalán a kárpátaljai magyarság fogyatkozásától a magyar nyelvű oktatás nehézségein, illetve a nyelvtörvényen át egészen a jelenlegi kilátástalan gazdasági és háborús helyzetig.

Oldalakat tudnék írni, de szerintem ezt már sokan megtették előttem a szórványmagyarság, a kárpátaljai magyar oktatás tragikus helyzetéről, műemlékeink, kulturális értékink elsorvadásáról, vagy éppen arról, hogy igenis lennie kellene egy anyaország által jól megtámogatott Perényi kultusznak, egy jól felépített Perényi hagyományőrzésnek a határmentén, amely kiváló turista látványosság, és pénzbevétel is lehetne. De itt van nekünk a szintén méltatlanul elfeledett hagyományos plain air kárpátaljai festőművészet, amelynek mai alkotóiról, életükről, munkájukról könyvet lehetne, és kellene írnom. Mit nem adnának a szlovákok, ukránok, vagy románok egy saját Báró Perényi Zsigmondért, vagy egy ilyen gyökerekkel és hagyományokkal rendelkező európai léptékű festőművészetért, mint amilyen az Erdélyi Bélától és Boksay Józseftől származtatható kárpátaljai plain air festőművészet.

Örvendetes volt az elmúlt egy évben látni a Nemzetstratégiai Kutató Intézet által működtetett Kárpát-Haza Galéria kortárs kárpátaljai alkotóművészeket is bemutató tárlatait, kiadványait, de bízom nagyon a Civil Egyeztető Tanács (CET) Kárpát-medencei civil együttműködési elképzeléseiben is. Jelen pillanatban nagyon kellenének Kárpátalján a civil jelenléttel megalapozott segítő törekvések, minél hamarább, és minél hatékonyabban, hiszen a kelet-ukrajnai háborús konfliktusnak, és az ezzel párhuzamosan megérkező gazdasági válságnak köszönhetően jelenleg tragikus helyzet van Kárpátalján, amely jelentősen érinti a magyar kisebbséget is.

Az ottani embereknek tényleg sokat számít az szolidaritás is, amely most éppen Erdélyből, Kolozsvárról jött. Jó dolog, ha azt hallják, velük vagyunk, gondolunk rájuk nehéz helyzetükben, és kiváltképpen jó dolog ez egy másik elszakított nemzetrészünktől, de biztosak lehetünk abban, hogy még többet számít a személyes jelenlét, a személyesen kimondott jó és biztató szavak, a személyesen átadott erkölcsi és anyagi segítségről már nem is beszélve.

Kárpátalját ma nemcsak háború sújtja, hanem súlyos gazdasági válság. Átlagosan 10-20 ezer forintnyi fizetések, ettől még kevesebb nyugdíjak. Nagyon sok embernek a napi étkezés is gondot okoz. Ezrek menekülnek el a katonai behívók elől Kárpátaljáról, ezrek kerülnek akaratukon kívül a frontra, és miután nagy részük családfenntartó, a hátrahagyott idősek és gyermekek ellátása veszélybe került.

A kijevi vezetés által felvett nyugati kölcsönök egyenes arányban hozták meg a gáz és az áram drasztikus emelkedését. Az infláció pedig csúcson jár. Reménytelenség és kilátástalanság tükröződik az emberek szemeiből. Anyák teszik fel nap mint nap a kérdést:, hazajön e még a frontról a fiam, a férjem, vagy hazajön e még a behívó elöli bujdosásból? De felteszik nap mint nap azt a kérdést is, hogy tudok e ma mit enni adni a gyermekeknek ma?

Igen, a gyermekeknek. Éhező és nélkülöző magyar kisemberek Kárpátalján. Láttam sokukat az elmúlt években, amikor egyesületünkkel, és egy másik alapítvánnyal közösen kis magyar kárpátaljai települések iskoláiban jártunk. Ezek az iskolák sokszor a múlt század elejei időket idézik, ami nem is lenne baj, mert nagyon jó a rohanó világból sokszor olyan helyeken lenni, ahol megállt az idő. A gond csak az, hogy ezek az épületek omladoznak, esnek szét. Télen alig van fűtés. Sokszor dohosak, penészesek, egészségtelenek a fejlődő gyermekek számára. Azoknak a gyermekeknek, akik otthon is nélkülöznek, alultápláltak, használt, sokszor szakadt ruhákban járnak.

Nemsokára kezdődik az iskola idény ezekben a kis magyar iskolákban is Kárpátalján. Egyik barátommal, aki maga is áttelepült kárpátaljai sikerült egy iskolafüzeteket gyártó cégtől beszerezni 500 db füzetet. Mellé teszünk amit tudunk, és kivisszük a gyerekeknek szeptember elején. Bennük van elsősorban az ottani megmaradás maradék reménye a napról napra egyre romlóbb helyzetű Kárpátalján, és megyünk még, ahányszor csak tudunk.

Ezenkívül folytatunk minden olyan jellegű tehetségkutató és gondozó, illetve kulturális és művészeti tevékenységünket, amit ez elmúlt években is tettünk Kárpátalján, vagy Kárpátalja érdekében Magyarországon, illetve Németországban, talán csak még nagyobb energiával. Mikor, ha nem most?

Mindezek fényében még egyszer kijelentem: egyetértek Németh Zsolttal, hogy szükség van a szolidaritásra, de civilként még jobban egyetértek azokkal, akik azt mondják Kárpátalján vagy idehaza, hogy ideje új értelmet adni az elcsépelt „összefogás” szónak, és felruházni a sok politikai nagyotmondás helyett valódi tartalommal.

Túl a szolidaritáson, ideje menni és segíteni, amiben csak tudunk, ameddig még nem késő Kárpátalján.

[Őry László – Kárpátok Művészeti és Kulturális Egyesület elnöke]

Link (2015.08.21)