Kívül-belül kolozsvári színház

Színháztörténeti előadásokra járni azért is érdemes, mert az embernek minduntalan rá kell jönnie: nincs új a nap alatt. A Bölcsészkaron belül működő Klasszikus Magyar Irodalom- és Színháztöténeti Kutatócsoport csütörtök kora délutáni prezentációja is pontosan ezt az állítást erősítette meg bennem. A T. Szabó Levente irányítása alatt dolgozó fiatal kutatók rövid bemutatóiból ugyanis az derült ki, hogy a színház körüli konfliktusok, a művészet és a politikum viszonya, valamint a sajtó napirendjének befolyásos státusza szinte majdnem úgy alakult a 19. század végén, mint napjainkban. És ez a felismerés egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató: mintha ugyanazokat a köröket futnánk hosszú évszázadok óta, s mindazon problémák, amelyeket korspecifikusnak érzünk, valójában örökérvényűek és ennél fogva folyamatosan aktuálisak és megoldásra várnak.

A New York kávézóban bemutatkozó csoport az 1870-es évek kolozsvári színháztörténetét kutatja. A választott periódus vizsgálását T. Szabó Levente többek között azért érzi motiváltnak, mert ebben az évtizedben olyan jelentős változások mennek végbe a kolozsvári színházban és színházi életben, amely sem az előző, sem a rá következő évtizedben nem annyira hangsúlyosak. Ilyen sajátosság például az, hogy a kolozsváron megjelenő napilapok szinte napi rendszerességgel jelentetnek meg színházi tematikájú cikkeket, amelyek a beharangozóktól a színházi pletykákon át a hagyományos értelemben vett színikritikáig terjednek. A kolozsvári színházi élet fellendülése tehát nyomon követhető a korabeli sajtóban, és nem csak: T. Szabó elmondása szerint a kolozsvári színház levéltára hihetetlenül gazdag és feldolgozásra váró forrásanyaggal büszkélkedhet. Színlapok, jegyzőkönyvek, minden nemű feljegyzések teljes egészükben hozzáférhetők, és igen árnyalt képet adnak arról, hogy miként is működött a színház a hetvenes években. Nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy a színház alkalmazottjai milyen gázsit kaptak, hogy melyik színész hol és hányszor szerepelt, hogy a társulat milyen vendégjátékokat játszott a környező városokban, de még arról is van információnk, hogy a színházi belső bíróság melyik művészt milyen okból (és milyen összeggel) büntette meg egy-egy szakmai malőrért. Ezek az apró kulisszatitkok artikulálják a színház belső működését, ami valamennyi színházkedvelő számára mindig izgalmas mechanizmusként hat.

Antal Orsolya, Dávid Panna (ő nem tudott részt venni az előadáson), Molnár Zsófia, Szabó Eszter, Veres Krisztina és Zabán Márta kutatásainak rövid ismertetéséből azt is megtudhattuk, hogy miként rivalizált a kolozsvári színház a pesti Nemzetivel, mivel finanszírozási rendszer működött a hetvenes években. Kiderült, hogy milyen színészdinasztiák léteztek, egyáltalán milyen hatással voltak például a vendégmeghívások vagy a szereposztás adminisztrációjára a házastársi vagy testvéri viszonyok, de sztárkultuszról, a technikai fejlődés hatásairól, a kezdetleges színházi ügynökségekről és menedzsmentről, női igazgatókról, a sajtó rendkívüli szerepéről is hasznos információkat is kaptunk.

Az előadás végén T. Szabó Levente elmondta, hogy kutatásuk tulajdonképpen a színház társadalomtudományi elemzésére fókuszál, azaz arra keresi a választ, hogy milyen viszony van a művészet (mint intézmény) és a társadalom működése között, milyen kölcsönhatások figyelhetők meg a kettő kapcsolatában. A felhasznált forrásanyagokkal bővített színházszociológiai tanulmányok idén ősszel kötetbe gyűjtve fognak napvilágot látni, és a közel kétórás előadás után nyugodtan kijelenthetjük: bizonyosan érdekfeszítő könyv fog megjelenni.

Szöveg: Kovács Bea
Fotó: Bethlendi Tamás