A Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület az Ökumenikus Segélyszervezettel közösen adománygyűjtést hirdet az ukrajnai fegyveres konfliktus miatt nehéz helyzetben élő kárpátaljai iskolás gyerekek javára.
Programváltozás okán kedd este mutatták be Lévai Balázs Engedem, hadd menjen című dokumentumfilmjét a Sapientia épületében. A Csík zenekarról, Kiss Tibiről, az erdőszombattelki zenekarról és a Wellhello együttesről is olvashattok a rendezővel készült interjúnkban:
Tavaly Kolozsváron is forgattátok a dokumentumfilmet, ezért talán fontos állomásnak számított a város. Úgy tűnt, kevesen voltak, de látszólag közvetlen hangulat uralkodott a teremben. Hogy érzed, hogy fogadta a közönség?
Sajnos át kellett szervezni a programot, a nyomtatott műsorfüzetben augusztus 20-a szerepelt, de én nem tudtam volna jelen lenni aznap, ezért kissé átvariálták a dolgokat, és talán ez az információ kevesebb emberhez jutott el. Ami végtelenül pozitív volt, hogy a budapesti bemutatóhoz képest, itt sokkal jobban értették a poénokat. Nagy szavakkal fogalmazva talán „hazaért a film”. Valahogy sokkal otthonosabb volt, én is meglepődtem azon, hogy nagyon különböző a fogadtatás, voltam már kritikus vetítésen, ahol újságírók, filmkritikusok voltak és ők nem azok a könnyen nevetgélő fajták. Gyakorlatilag itt minden rezdülését pontosan vették a sztorinak.
Mit gondolsz, miért kell együttesről, zenekarról vagy akár dalról dokumentumfilmet forgatni? Bizonyára van ennek egy marketinges szempontja is, de nem gondolom, hogy téged ez vezérelne.
Szerintem nem kell, ez nem egy törvényszerű feladat. Ha én az összes zenekarral dokumentumfilmet készítettem volna, akikkel valaha együtt dolgoztam, akkor az nem fért volna bele az életembe. Olyankor kell valamilyen filmes lenyomatot hagyni, amikor az ember azt érzi, hogy van valami, ami túlmutat a zenén és elkezdi valami foglalkoztatni. A Csík zenekar esetében engem az érdekelt, hogy ez az egész át- és feldolgozósdi hogyan működik. Teljesen természetesnek vesszük, hogy van egy népzenekar, megfog egy Kispál-dalt, földolgozza, sláger lesz belőle. Engem az foglalkoztat, hogy ilyenkor pontosan mi történik, melyik dalt veszi alapul, azt ki írta, mikor írta, hogyan írta, mit dolgoznak át rajta és mitől születik egy új minőség. A sikerültebb Csík zenekar feldolgozásokról azt lehet elmondani, hogy egy teljesen új minőség, szinte egy új dal született. A Lovasi mondta ezt erre, hogy a Csík a slágerpotenciált valahogy kikaparja a dalból, ők hozzá mernek vadabbul nyúlni, és amit hozzátesznek, azáltal a dal egésze is több lesz. Szóval nem hiszem, hogy mindenről feltétlenül filmet kell forgatni, például van olyan zenekar, akikkel már fél éve beszélgetek arról, hogy csináljunk valamiféle filmes dolgot és egyszerűen nem áll össze. Ha nem pattan ki az ötlet, ha nincs valami erős lökéshullám, akkor ez nem működik. Itt az alapötlet teljesen más volt, ahhoz képest, ami lett belőle, de volt alapötlet.
Apropó alapötlet: hogyhogy ez az ötlet pattant ki, hogyhogy úgy döntöttetek, hogy Románia felé fordultok és erdélyi vonatkozásba próbáljátok helyezni ezt az egész Csík zenekar-történetet?
Amikor elkezdtem kérdezgetni Csík Jánostól és Szabó Attilától, hogy a nagy slágereikben milyen dallamok vannak, akkor kiderült, hogy szinte mindegyikben valamilyen erdélyi dallam van. Akkor jött az ötlet, amikor először eljöttem Erdélybe megismerni az erdőszombattelki zenekart. Amit ott láttam, arról azt éreztem, hogy – nagyon filmes őszinteséggel fogalmazva –, bennük van egy film, ráadásul pont az az alaphelyzet, hogy akkor vesztették el az édesapjukat, elég intenzív érzelmi helyzetet teremtett. Az, hogy három újrakezdés története lesz a filmnek, azt az elején még nem tudtam, a szinopszisban nem ez szerepelt. Amikor kiderült számomra, hogy Varga Balog László meghalt és a fiúknak mindent tovább kell vinni, akkor jutott az eszembe, hogy tulajdonképpen Tibi is képletesen meghalt egyszer mielőtt bevonult az elvonóra és Csík János is majdnem meghalt egy autóbalesetben. Ez így szépen kezdett összeállni, nem éreztem erőltetettnek, és ilyen értelemben kicsit mindenkinek az újjászületése ez a dal. Erdélynek borzasztóan örültem, annak is örültem, hogy egy-két kritika kiemelte, hogy a film nem akar Erdéllyel esztétizálni, nem akar a szokásos erdélyi toposzra rájátszani.
Az erdélyi magyar közönség kiemelt célcsoportja a filmnek? Számomra a megjelenített történet határozottan szívszorító, mert erdélyi magyarként nagyon aktuális a román-magyar viszony. A filmben nagyon szépen kiéleződik, hogy az elején a román zenészek számára idegen a Csík zenekar zenei világa, a film végén pedig izgatottan és gyomorgörcsösen lépnek fel velük egy színpadon. Ez az árnyalat mennyire érezhető a magyarországi nézők körében, számukra mennyire aktuális ez?
Én szeretem azt hinni, hogy nagyon aktuális az, hogy megértsünk másokat, akik nem feltétlenül ugyanazt a nyelvet beszélik, más kultúrából jönnek, akár még ellenségesek is egy bizonyos helyzetben. Például ha ezt levetítenénk egy baszknak és azt mondanánk, hogy a film a baszk-spanyol ellentétről szól, valószínűleg ő is megértené az üzenetet. Egyébként nagyon sokaknak visszajött ez az egész szívszorító helyzet. Jó volt látni az Urániában, a budapesti bemutatón, hogy nagyon megrázta az embereket, kicsit azt éreztem, hogy senki nem várta ezt a dolgot. Elmentek, azt hitték, hogy a Most múlik pontosan-ról látnak egy jópofa összeállítást, és ehhez képest valami mást kapnak. Szerintem ezért a legtöbb néző hálás, hogy kicsit meg van lepve, hogy olyan helyzetbe van hozva, amire nem gondolt. A zenében egyszerűen nem tudunk összeveszni, a muzsikában nem beszélünk és megértjük egymást.
Volt-e olyan, amire csak a forgatás alatt eszméltél rá?
Több ilyen is volt, tulajdonképpen a forgatás alatt alakult át a forgatókönyv. Úgy indult, hogy odamegyünk a zenekarhoz, zenélünk, de az a forgatás során alakult ki, hogy ebből három újrakezdés történet lesz. Ennek az az oka, hogy a román zenekar története annyira erős volt, hogy az felborította a filmet, így a Csík zenekar története lett a legkevésbé szívszorító, viszont ez azért nem baj, mert ők valójában a médium szerepét töltik be, összekötik Kiss Tibit az erdőszombattelki zenekarral. Nyilván Csík János története az elején ottvan, csak azt nem akartam tovább ragozni, mert az egy portréfilm lett volna. A másik téma, ami szintén nem előre megtervezett volt az az apai örökség kérdései. Nekem nagy mértékben erről szól a film. A visszajelzések több mint fele is alátámasztja, hogy a film valóban rámutat erre a témára és ezt a legkülönbözőbb emberek mondták.
Van-e arról elképzelés, hogy hol látunk téged az elkövetkezőkben? Filmrendezőként, műsorvezetőként, szerzőként?
Egyre kevésbé gondolok magamra televíziós műsorvezetőként, már megbarátkoztam azzal a szerepkörrel, hogy sok mindent csinálok, és ez iszonyú munkával jár, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem – szeretem a pörgést. Most dolgozom egy saját könyvön, egy általam kitalált zenekar történetét írom meg benne, valós sztorik alapján. Elég durva rock and roll könyv lesz. Emellett van egy ismeretterjesztő film, amin dolgozom, most fejezek be egy másik Tankcsapda road movie-t, ami a zenekar 25 éves jubileumáról szól. Ugyanakkor, hogy valami homlokegyenest teljesen mást csináljak, elkezdtem forgatni a Wellhello nevű zenekarral, amit senki nem ért. Fluor Tomit rendkívüli tehetséges fiúnak tartom és nagyon egymásra találtunk. Azt gondoltam, hogy itt az ideje, hogy ne csak a nagyöregekkel dolgozzak, hanem a nagyon fiatalokkal is, valamilyen zenés filmen gondolkozom velük, már forgattunk is. Jó helyzet, amikor valamilyen olyan zenei világot kell megnézni, ami tőlem teljesen idegen, de én őszintén azt gondolom, hogy ők tehetségesek, nyilván nem ezt hallgatom otthon 0-24-ben, de jelenségként csodálatosak. Szóval ezek a projektek vannak most.
Tasi Annabella