A Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület az Ökumenikus Segélyszervezettel közösen adománygyűjtést hirdet az ukrajnai fegyveres konfliktus miatt nehéz helyzetben élő kárpátaljai iskolás gyerekek javára.
Nincs olyan kolozsvári vagy Kolozsvárra látogató, aki ne látta volna már a Szent Mihály templomot. Ezt az épületet ugyanis nem lehet nem észrevenni. És ha már Kolozsvári Magyar Napok, akkor legyen toronylátogatás. Idén úgy döntöttem, hogy én is kipróbálom: igazán látni akartam a várost.
Még csak a templomudvarban gyülekezünk, amikor engem már elfog az izgalom: úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki először kukkinthat be a színház kulisszái mögé. De hisz a templomi szertartás és a színházi előadás között is megannyi hasonlóság van, erről még a főiskolán beszéltek tanáraink. Színházkulisszában már jártam, templomkulisszában aligha.
Hosszú-hosszú lépcső vezet felfelé, elkerülhetetlen, hogy az ember ne tulajdonítson spirituális magyarázatot az éppen történőknek. Megyünk felfelé, ami vagy csodaszép, vagy a vesztünk lesz. Na jó, természetesen nem a vesztünkhöz tartunk, vannak a torony teraszán korlátok, csakhát az ember nem tud nem arra gondolni ilyen magaslatokban, hogy egy rossz lépés, és akár zuhanhat is. Ki ne játszadozna el a gondolattal, hogy akár a repülést is ki lehetne próbálni a templomtoronyból!
A lelátóról Kolozsvár több része látszik, a Fellegvártól a távoli monostori tömbháznegyedig. Körbejárjuk a tornyot, néha önkéntelenül is megmozdul a gyomrom, azt hiszi, repülőn vagyok. Lenézek: az utcán apró emberek járnak fel-alá, zajlanak a hétköznapok, nem is akarom titkolni: beleszédülök a látványba. A fotózások és szelfizések közben valamennyire megnyugszom és játszi könnyedséggel nézek szét a városban. Öt éve élek itt, és csak most látom ezt a panorámát. Megérte.
Szöveg: Kovács Bea.
Fotó: Tóth Helga