A Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület az Ökumenikus Segélyszervezettel közösen adománygyűjtést hirdet az ukrajnai fegyveres konfliktus miatt nehéz helyzetben élő kárpátaljai iskolás gyerekek javára.
Ha azt mondom, „porcelán”, mi jut eszébe? Amennyiben a tévé tetejére kiállított közönséges nipp, vagy a falon lógó centis vastag falú, pingált tányér, akkor felejtsen el mindent, amit eddig tudott vagy tudni vélt a porcelánról.
Ez a kagylós törésű „fehér arany” a kerámiaiparnak a legnemesebb anyaga, amelynek ha a legkifinomultabb fajtáit emlegetik, akkor a kínai Ming, vagy a német Meissen jön szóba. A magyar iparművészet ezen ága talán még ma sem kapta meg a neki kijáró elismerést, legalábbis magyar kultúrterületen. De elegendő, ha az autók királyának számító Rolls Royce-nak szállító Ajka Kristály poharairól, egyedi cameo-vázáiról, a Zsolnay kerámia utánozhatatlan, és anno világszenzációnak számító eozin zománcáról, a Hollóházi porcelán különlegességéről, vagy a Herendi-gyárból származó, leheletvékony hófehér porcelánra festett műalkotásokról teszünk említést, és máris helyére kerülnek fejünkben a dolgok: ha a magyar iparművészetről beszélünk, a műfajnak a legnemesebb művelői jussanak eszünkbe, nem holmi kontárok.
Mindezeket összegezve, és a magyar porcelánt piedesztálra emelve, elmondhatjuk: akik tegnap délután hat órakor a Bánffy palotában jártak, azok minden bizonnyal azért látogattak el oda, hogy megcsodálják a kincses városba érkezett Herendi kiállítást. Aki esetleg lekéste a megnyitót, ne bánkódjon, a tárlat a Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt és még az után is (augusztus 30-ig) várja a szép szeretőit.
Itt számos készlet és egyedi darab tekinthető meg, illetve a kiállítás különlegessége, hogy a sokáig elveszettnek hitt Sissi, osztrák császárné és magyar királyné bronz mellszobra is közszemlére került. Stróbl Alajos munkáját a 20. század első évében leplezték le a Fellegvár oldalában, ahova Haller Károly polgármester mandátuma idejében illetve az ő kezdeményezésére, Bölöny Józsefné adományából kerülhetett, tanúságául annak, hogy városunk a mainál jobb időket is megélt. Az Erzsébet királynénk 1898 feliratú alkotás, az elbeszélések szerint kora egyik legszebb asszonyának, I. Ferenc József császár feleségének, lánykori nevén Elisabeth Amalie Eugenie von Wittelsbachnak állít emléket.
A történelmet golyók ütötte lyukakkal magán hordja a szobor: groteszk módon szinte centiméternyire ugyanazon a helyen ütötte át a lövedék a bronzot, ahol a genfi gyilkos tőre szúrta szíven a királynét. Ezt a kiállításon most testközelből meg lehetett vizsgálni. Bár a mellszobor megtalálása után az volt a szándék, hogy visszaállítsák eredeti helyére, a Pákey Lajos által tervezett márvány talapzatra, a szobor további vandalizálását megelőzendő, jobbnak látták, ha múzeumi körülmények között kerül közszemlére.
Mi köze van a királyné mellszobrának, vagy magának a királynénak a Herendi tányérokhoz, hogy ugyanazon tárlat keretében kerülnek kiállításra? Köztudott, hogy Sissi nagy csodálója és hűséges vásárlója volt a Herendi porcelánnak. Ez a tisztelet kölcsönös volt, ugyanis a későbbi Gödöllő minta férjétől, a császártól ajándékba kapott porcelán készlet motívumából alakult ki és honosodott meg a Herendi manufaktúráiban.
De nem csak a császárné hóbortja volt ez, hiszen a finom mívű, aranyértékű Herendi-porcelán az erdélyi kastélyoknak is dísze, megbecsült értéke volt. A példák az erdélyi nemesség számára is meggyőzőnek bizonyultak – Viktoria angol királynő megrendeléseitől az Esterházy kastélyok berendezéséig. Ettől kezdve az erdélyi és külföldi arisztokrácia fő felvásárló-rétege lett a Herendinek.
De vajon mi köze Kolozsvárhoz? A kiállítás megnyitóján Murádin Jenő művészettörténész az alábbiakat ismertette a Bánffy palotába összesereglett, igencsak számos érdeklődővel: a Herendi porcelánt a kincses városhoz szoros szálak kötik. Talán nem köztudott dolog, de a manufaktúrából kikerülő még színezetlen darabokat, a gyártól légvonalban több mint 500 km-re, Kolozsvárott, a Főtér délnyugati sarkán, a Rhédey-palota padlásán működtetett műhelyben festették rá a mintákat elszegényedett kolozsvári nemes kisasszonyok.
Farkasházi Fischer Vilmos (1839–1921) a herendi porcelánmanufaktúrának világhírnevet szerző Farkasházi Fischer Mór fia, Kolozsvárra költözött, hogy magával hozza Herend örökségét. Ifjúkora óta dolgozott apja mellett, ő vezette a festőműhelyt, mindent tudott hát arról, ami a mesterséget és az áruforgalmat illeti. Azt követően érkezett Kolozsvárra, hogy 1867-ben a párizsi világkiállításon alkotásaival díjat nyert. Erdélyi megtelepedése azt a célt szolgálta, hogy a Veszprém megyei Herendtől távol eső Kárpát-medencében megkönnyítse a porcelántermékek forgalmazását, eljuttatását akár az Al-Duna mentére, az akkor még török fennhatóság alatt álló román vidékekre is.
Kolozsvár ipartörténetében, de kultúrájában és közéletében is igencsak fontos Fischer Vilmos szerepe. Az általa alapított zsidó neológ hitközség elnökévé választották. Az ő kezdeményezésére és anyagi hozzájárulásával épült föl 1887-ben a mai Horea úti mór stílusú neológ zsinagóga és iskola is.
Ez a néhai, közös herendi-kolozsvári sikertörténet ma már inkább csak herendi. Simon Attila, a Herendi porcelánmanufaktúra Zrt. vezérigazgatója beszédében a gyár néhány ismérvére tért ki. Elmondta, hogy kategóriájában a herendi manufaktúra a legnagyobb a világon. Az itt dolgozó nyolcszáz munkás keze közül kikerülő finom darabokat, hatvan országba exportálják. Termékeiket a mai kor modernitásának elvárásaival egybekötött tradíció jellemzi. Egy Herendi csészében a 19. és a 21. század egyszerre megtalálható. A gyártási folyamat ma is a legelejétől az utolsó ecsetvonásig kizárólag kézműves munka.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja nyitóbeszédében kiemelte, hogy a herendi porcelánkészítők egy kulturális missziót hordozó közösséget alkotnak, nem csupán egy profitorientált entitásnak számítanak.
Murádin Jenő zárómondatában a herendi-kolozsvári kapcsolatnak egy olyan vetületéről emlékezett meg, amely ma is összeköti e két helyet. „Farkasházi Fischer Vilmos 1921-ben Budapesten hunyt el. Ám ő már sok év óta annyira kolozsvári polgárnak érezte magát, hogy végrendeletében hamvai hazahozataláról rendelkezett. A kolozsvári Házsongárdi temetőben nyugszik.”
Szöveg: Varga Mihály Márton. Fotó: Bethlendi Tamás